Az ember próbál higgadt maradni a hirtelen változó környezetben. Kapja a napi dózist a TV-ből, interneten keresztül, a kocsiban rádiót hallgatva.

Azon gyakran elcsodálkozom, hogy genetikai állomány szempontjából milyen kis mértékben különbözünk embertársainktól, mégis iszonyú távolságba tudunk kerülni egymástól gondolati síkon, ahogy egy problémát szemlélünk. Jelen esetben a migránsválságot. Vannak akik lelkiismereti problémaként kezelik, vannak akiket politikai téveszmék hajtanak, vannak akiket hidegen hagy és vannak akik belső ösztöneikre hallgatva aggódnak. Személy szerint az utóbbiak közé tartozom.

Ennek több oka is van, de amiről most írnék az a történelem. "Historia magistra vitae" tartja a mondás. Látom magam, ahogy állok Konstantinnápoly bevehetetlennek hitt falán, egy lőrés mögött és alant tekintve figyelem a hömpölygő muzulmán ostromlókat. Aggódva látom, hogy bekövetkezett az, amit legvadabb álmainkban sem gondoltunk mi bizánciak: a barbárok megtalálták a vár gyenge pontját, ráadásul a Longo, a várparancsnok megsebesült, ami zavart okozott a védők soraiban. A Kerkoportán (Cirkusz kapu) özönlenek befelé a janicsárok, megkezdődött a vég. A város elesik, a birodalom elpusztul.

Ami akkor elképzelhetetlen volt, a keleti kereszténység büszkesége, az egykori csodálatos keresztény bazilika, a Hagia Sophia ma az egyik legszentebb muzulmán templom, Ayasofya-nak hívják. Olybá tűnik, ez már így is marad, bár egy legenda szerint amikor a török ostromlók betörtek eme egyedülálló és csodálatos templomba, mely Bizánc nagyságát volt avatott hirdetni, egy pap éppen misét tartott. A pap mögött megnyílt a fal és elnyelte. A legenda úgy tartja, ha a város újból felszabadul, akkor a fal meg fog nyílni és kiadja magából a papot, aki majd ott folytatja a misét, ahol 1456. május 29-én abbahagyta és az Arany Kapu alatt örök álmát alvó megkövült fejedelem felébred és a törököket egészen napkeletig kergeti. Bár hiszek a legendáknak, ennek valljuk meg, ha csak a mostani Törökországot nézzük, vajmi kevés az esélye, de annak, hogy Bizánc sorsára jussunk, már jóval nagyobb.

Ahogy most körülnézek, a TV előtt űlök és látom, ahogy mindenre elszánt muszlim tömegek áradnak Európa belseje felé, határokon, kordonokon és rendőrsorfalakon átgázolva. Veszíteni valójuk nincs, ezért bármit bevállalnak, hogy elérjék a végső kánaánt, Németországot vagy Svédországot vagy Norvégiát vagy ... Szóval azt a helyet, ahol segély, lakás és kocsi várja őket, szerintük.

Az ostromlók megtalálták a birodalmunk falának gyenge pontjait: nyitott határok, humanizmus, emberi jogok, tolerancia, integráció, szociális juttatások stb. A vezetőink pedig most oly zavarodottan viselkednek, mint anno a megtévesztett védők. Európa lakói pedig több okból bénultan nézik, ahogy szeretett világuk változik megjósolhatatlanul, egyik napról a másikra és bár sokan készek volnának megvédeni azt a létformát, amit európai kultúrának hívnak, a mai körülmények között ezt nem tehetik. (Ez is megérne egy misét... vagy inkább blogot!)

Ahogy Bizánc sosem lesz már újra Bizánc és a Hagia Sophiában sem celebrálnak keresztény misét, úgy Európa sem lesz már az az Európa, ami akár csak az idei év kezdetén volt. Baljós árnyak vetülnek a 28 tagország fölé. Közös álláspont nincs. Közös megoldás nem látszik. Közös Európa létezik(létezett) egyáltalán vagy csak egy gazdasági érdekek mentén felvázolt illúzió volt?

Bizánc közel ezer évvel élte túl a Nyugat római birodalom bukását. Vajon a mi Európánk megér-e ezer évet Bizánc bukásától?